Onoda Hiroo esete – csőlátás felsőfokon

Onoda története a figyelmed csodálatos hatalma negatív mintapéldánya. A japán Onoda Hiroo tisztként szolgált a második világháborúban. Olyan kiképzést és beállítottságot kapott, hogy egyrészt csak a feletteseinek szabad engedelmeskednie, másrészt az ellenség (amerikaiak) mindig kész megtéveszteni őt, ezért legyen résen. Ő ettől fogva mindent ezen szűrőn keresztül látott.

1944 végén került a Fülöp-szigetekhez tartozó Lubang szigetére. A felettesei parancsai szerint a végsőkig ki kellett tartania, és öngyilkosságot sem hajthatott végre. A harcok során egyre kevesebben lettek, csoportokra oszlottak, végül a hegyekbe vonultak. Először 1945 októberében találtak arról egy röplapot, hogy véget ért a háború. De ezt nem hitték el, és tovább bujdostak.

Még az év végén újabb nyomtatványt találtak, amelyen Jamasita Tomojuki vezérezredes szólította őket megadásra. Onoda biztos volt benne, hogy ez csak hamisítvány, ezért figyelmen kívül hagyta. A következő évben további röplapokat találtak, sőt, japán katonák által írt üzeneteket. Azonban ezeknek sem hittek, ezt megtévesztésnek gondolták.

A négy megmaradt fiatalember a természetben élt, és mindig máshol táboroztak, miközben élelmet sokszor lopásból szereztek. Három év múlva egyikük eltűnt, de később eljuttatott hozzájuk egy üzenetet, melyben arról írt, hogy a Fülöp-szigetekiek barátságosan fogadták. Akkor más hangosbemondókkal és japán nyelven értesítették őket, hogy 72 órájuk van a megadásra, utána a keresésükre indulnak. Ahelyett, hogy engedelmeskedtek volna, többször is tűzharcba bonyolódtak. A helyiekről azt hitték, hogy álruhás katonák.

1952-ben ismét repülőgépről hangszóróval szólították őket, azon kívül családtagjaiktól származó leveleket, sőt fényképeket is ledobtak nekik. Mit gondolsz, elhitték? Az egyik levél Onoda bátyjától érkezett, aki megírta, hogy vége a háborúnak, és nyugodtan hazatérhet. Nem értette, hogyan tudták ezt „ilyen jól meghamisítani az amerikaiak”, de meggyőzte magát, hogy még jobban résen kell lennie.

Alig egy hónap telt el, amikor hangszóróból egy japán újságíró jelentkezett, aki szeretett volna interjút készíteni velük. Ettől csak még jobban elbújtak, de találtak egy érdekes újságcikket. Ebben arról szólt az egyik cikk, hogy egy japán alezredes próbálta rávenni az itteni kormányt a régi japán katonák előcsalogatására szolgáló büntetőakciók megszüntetésére. A bujdosók úgy gondolták ez egy jól megszerkesztett álhír, és vezetőjük arra következtetett, ha büntetőakciók vannak, a háború még nyilván zajlik.

Onoda története még csak most kezdődött igazán. Egy évvel később egyikük lábát találat érte, amiből nem épült fel teljesen, hónapokkal később pedig egy váratlan találat is érte, és meghalt. Nem sokkal később ismét röplapokat szórtak szét, melyeken az állt, hogy a háborúnak vége, de a két megmaradt túlélő ettől csak még jobban bevetette magát dzsungelbe. Úgy hitték, ezek újabb cselvetések. Számukra nem létezett objektív valóság, semmit sem hittek el, ami nem egyezett azzal, amiről meg voltak győződve.

Minden következő röplapot hamisítványnak hittek, pedig az egyik fényképen Onoda családja volt látható. Úgy okoskodott, az ellenség mindenre képes a megtévesztésükre, és a japánok még mindig harcban állnak az amerikaiakkal. Valamennyi kapcsolatteremtő kísérletet – melyek közt katonai tisztek is voltak – elutasítottak, mivel ellenséges ügynököknek vélték őket.

1959-ben egy újabb hangszóróból már a testvére beszélt hozzá, aki társa öccsével érkezett. Az ismerős hang meglepte Onodát, és a rejtekéből kilesve valóban a fivérének tűnő férfit látott. De elméjében „bekapcsolt a riasztó”, kételyei felülírták, amit látott, és már azon gondolkodott, hogyan találhattak egy olyan férfit, aki ennyire hasonlít testvérére, a hangját is beleértve.

Ekkor már hivatalosan halottnak nyilvánították őket, de még hátrahagytak egy csomó újságot, amelyekben a háború utáni Japánról olvashattak. Mivel itt már az új, fejlődő országról volt szó, úgy okoskodtak, a Japán Birodalom továbbra is létezik – bár demokratikusan – de a peremterületeken még harc folyik. Az egyik cikk éppen az ő küldetésükkel foglalkozott, de Onoda ezt úgy értelmezte, hogy így üzentek neki titokban, tartson ki.

Időközben a túlélés minden rejtelmét kitanulták, és a feladatukban való töretlen hitük is jó állapotban tartotta őket. Időnként a helyiek összegyűjtött rizsterméseit felgyújtották, hogy így jelezzenek a japán hadseregnek: ők továbbra is tevékenyek. 1965-ben egy rádiót is loptak, amelyből számos világeseményről hírt kaptak. De milyen a csőlátás? Ami nem illett bele elképzeléseikbe, arról úgy gondolták, amerikai felvételek, melyeket a külföldön élő japánok megtévesztésére sugároznak…

1972-ben éppen egy újabb tűzgyújtásra készültek, amikor társa lövést kapott, és ezt nem élte túl. A hatóságok rájöttek, hogy Onoda még mindig életben van és újabb hangszórós üzenetek érkeztek. Egy napon a nővére hangját is hallhatta, majd a fivéréét. Újabb újságokra bukkant, melyekben társa haláláról volt szó. Bemagyarázta magának, hogy mivel az éppen Vietnammal hadban álló amerikaiak gondokkal küszködnek, a japánok biztosan a maguk oldalára igyekeznek állítani a Fülöp-szigeteki térséget.

Egy kutatócsapat által már apja is üzenetet hagyott ott. Ezt úgy értelmezte, a japánok ezzel az amerikaiakat akarják megtéveszteni. 1974 februárjában egy japán férfival találkozott, akit majdnem lelőtt, amikor beszélgetni kezdtek. Az ellenség küldöttének hitte, de a lábán levő vastag gyapjúzoknit megpillantva mégiscsak elhitte, hogy hazájabeli. A beszélgetés elgondolkodtatta, de azt mondta, csak akkor adja fel a rejtőzködést, ha közvetlen felettesétől kap rá parancsot.

A sok új információ és bizalmas beszélgetés ellenére nem vette komolyan a beszélgetést. Két héttel később kapott egy üzenetet, benne a várt paranccsal. Bár a megjelölt találkozóhelyre elment, csapdától tartott. Végül mégis beszédbe elegyedett felettesével, aki egyedül volt ott és felvilágosította a tényekről. Onoda csak ekkor, közel 30 év után kezdte el elfogadni a tényleges valóságot!